Csőbe húzva…
Féregjáratok és párhuzamos valóságok.
Ufók, yetik, nessie a tó „szörnye”.
Többségünk hallott róluk, de nem tapasztaltuk. Ezért, nem is hisszük el, létezésüket. Vannak emberek azonban, akik igen.
Látták, hallották, tapasztalták ezen jelenségeket.
Azt mondja a józan eszünk, hogy képzelődtek.
Ám elképzelni csak olyat lehet, amiről van képünk. Ami nem létezik, arról nincs képzetünk.
Közismert a történet, miszerint Kolombusz hajóit, az amerikai benszülött lakosok nem látták meg. Pedig ott horgonyoztak a partjaiknál. Nem volt képük a számukra hatalmas vitorlás hajókról, így nem szerepelt az elméjükben. Ezért hiába álltak a szemük előtt, nem fogták fel…
Bizony így működik az emberi elme, nem csak az indiánoké.
Aztán végül, a sámán fedezte fel a hajókat, mert az ő tudata tágabb és befogadóbb volt. Elmondta népének, mit látott és onnantól már mindenki észlelte a messziről jött flottát.
Hogy jön ez, az yetihez?
Azt érzem, azok az emberek, akik látták, azoknak a valóságában léteznek…
Ez egy teremtett világ, ahol minden a gondolatok, érzelmek, és hangulatok által jön létre. És persze egyéb teremtő erők által is.
A párhuzamos létdimenziók igenis létezhetnek földi valóságunkban is. Még akkor is, ha nem vagyunk képesek mindannyian, minden részletét, egyszerre felismerni fizikai érzékelésünk által.
Megtörtént mát veled, hogy valaki, akivel egy időben és térben tartózkodtál, tapasztalt egy illatot, egy hangot, akár egy vizuális élményt, amit te nem fogtál fel? Neki valóság volt, neked észlelésen kívüli…
Minden ember egy valóság, minden ember egy párhuzamos dimenzió…
Mindenkinek a tudatából felépül egy számára elsődleges valóság. Ez áll mindenek felett. A többiekével pedig gyakran, metszésbe néha fedésbe kerül.
Ezen valóságok között is vannak átjárók. Gondolatok, érzelmek, hangulatok. Teremtett világaink legfontosabb alkotó erői. Ezek adják a lehetőséget felszíni kapcsolódásainkhoz.
A tudat, mármint a kollektív, melyből kinő saját univerzumunk, az közös. Oda jut vissza mindannyiunk világa…
Azt mondja az elme, ilyen nincs, mert a test érzékszerveivel nem tapasztalhatom…
Azt kérdem, honnan tudod. Emlékezz az indiánokra. Annyit fogtak fel a létezésből, amennyire szocializált és kondicionált elméjük engedte. Meg kellett tanulniuk látni a fizikai valóság, egy számukra újabb dimenzióját. Ahhoz pedig, tágulnia kellett saját befogadó képességüknek.
Ugyanígy van ez velünk is. Be vagyunk programozva, társadalmaink által egy olyan világ befogadására, melyben komfortosan élhetünk. A psziché, a személyiség pedig, a túlélés reflexe által, mindent a tudatalattiba száműz, ami ezt gátolhatja…
Konkrétan, nem vesszük észre azon dolgokat, melyek kívül állnak szocializációs határainkon. Ezeket a határokat pedig, a félelem állította fel…
Láttuk a Mátrix trilógiát. Értettük és éreztük, miről mesél…
El tudod képzelni, hogy létezik világ a saját befogadó képességeden túl?
Sokan nem tudják, hogy létezik Ausztrália. Mégis ott van…
Amikor megszülettünk és nem volt még személyiségünk, sokkal tágabb volt az univerzumunk. Ezt ma már a fejlett intellektussal bíró tudomány is felismerte. Mármint, hogy az újszülöttek, sokkal többet tapasztalnak a valóságból, mint a fókuszált látással rendelkező felnőttek. Nagyjából 7 éves korunkig vagyunk képesek megélni ezeket a tapasztalatokat, aztán az elme veszi át az irányítást. Elkezdünk hozzáidomulni a többség elfogadó képességének határaihoz.
Minél többekhez, annál szűkebbek ezek a határok…
Közös valóságunk így sokkal kevesebbet tud elfogadni a Teljességből. Mikor, valamelyikünk átlépi ezeket a határokat, azt abnormálisnak minősítjük és elfordulunk. Aztán meglepődünk, hogy mégis vannak, akik követik őket…
Ebben az állapotban töltünk el 15-30 évet, míg valami fel nem ébreszt minket, s onnantól kezdve arra fordítjuk figyelmünket, hogy visszataláljunk eredendő önmagunkhoz…
Most megfordítom a feltételezést.
Azt sejtem, a többet látók, talán eltérnek az úgynevezett normálistól, mégsem valótlan az ő tapasztalásuk…
Csak tágabb a belső univerzumuk. Valamint a személyes valóságuk ritkán kerül fedésbe a többségével.
Személyesen ismerek egy olyan fiatalembert, akinek többször volt találkozása földön kívüliekkel… Egészséges elméjű, ám szenvedélyes fiú, boldog családi háttérrel. Teljesen olyan, mint bármelyikünk, csak az ő valóságában fizikailag tapasztalhatóak az ufonauták…
Félelmet okoz ez neki. Talán nem is annyira a megéltek, mint a szociális környezetének elutasítása és értetlensége. Szerencsére, családi környezetében megértésre és együttérzésre talált.
Emlékeim szerint, nekem nem volt ilyen találkozásom. Amikor Gáborral beszélek és családjával, tudom hogy vele megtörténtek az általa meséltek. És ő része az én valóságomnak…
Itt élnek körülöttünk, auralátók, táltos gyógyítók, egyébb nem anyagi, finom energiákat tapasztaló emberek. A közös világunk részeként. Sokan tagadják képességeik valódiságát, azonban eredményeik őket igazolják…
A saját családomban is élt egy asszony, anyai nagyapám nagyanyja…
Ő halott látó volt. Saját tecchalálát is megjósolta, még kislányként. Később pedig, hasonló állapotú embereket mentett meg…
Gárdonyi Géza írt róla novellát, a Novaji asszony címmel.
Mindannyiunknak meg van a maga csőbe húzott valósága. Behatárolt dimenziókkal. Látszólag két lehetőség adódik, előre és hátra haladásra. Illetőleg ott van még az egy helyben maradás…
E csövek falain nincs átjutás, se ki, se be.
Hatalmas erők és befolyások kellenek, eme határok, falak megnyílásához. Valamint az áramló közeg bátorsága és bizalma is szükségeltetik. Vállalni a határokon túli létet…
Mikor mások megéléseivel találkozunk, nehéz elfogadni, ha a mi csövünkben olyan nincsen. Ám megérthetjük, hogy az övében igen… Ez könnyebbé teheti együttélésünket másokkal, illetve saját különálló valóságunkkal is. Ugyanakkor, egyszerűbbé teszi a kollektív tudatossághoz való visszajutást is…
